Érettségi után ott a nagy kérdés: hogyan tovább? 

Világéletemben jó tanuló voltam. Sőt, mi több, szerettem is tanulni, főképp azokat a tárgyakat, amik érdekeltek ( humán beállítódás, matekból küzdelem a stabil 3-asért ). Volt olyan kedves osztálytársam, akitől megkaptam, hogy stréber vagyok, de nem érdekelt. Mindig is volt egy alapvető információéhségem, és van a mai napig is. Viszont fogalmam sem volt, hogy érettségi után mégis mihez kéne kezdenem magammal. Nem tudtam, mi szeretnék lenni, nem éreztem késztetést egy konkrét szakma iránt sem, és irigykedve néztem azokat, akik már gyerekkoruktól kezdve tudják, mivel szeretnének foglalkozni felnőttkorukban. Azonban azt hiszem, ők vannak kevesebben, és hozzám hasonlóan sok 18 éves érzi magát elveszettnek, ha pályaválasztásról van szó. Ami szerintem teljesen normális, hiszen hogyan is lehetne ennyire fiatalon dönteni az egész felnőtt életedről?

Irány az egyetem 

Egy dolgot azonban biztosan tudtam: tovább kell tanulni, egy érettségi semmire sem lesz elég, én ettől többet akarok, kell a diploma. Így aztán el is köteleztem magam 4 évre a felsőoktatás mellett. Hogy hosszas őrlődés után végül mire esett a választásom? Mivel emberekkel szerettem volna foglalkozni valamilyen segítő szakma keretében, úgy döntöttem: gyógypedagógus leszek. Bár a tanári pálya még csak meg sem fordult soha a fejemben, a gyógypedagógia egészen másnak tűnt. Hiszen itt azokkal a gyerekekkel kell foglalkozni, akik fogyatékossággal élnek, ebből kifolyólag segítségre, fejlesztésre, speciális nevelésre - oktatásra szorulnak. Úgy éreztem, minden készségem, képességem megvan hozzá: empátia, türelem, segítőkészség, tenni akarás, odafordulás, a "másokkal, társadalomból kirekesztettek"-kel való foglalkozás vágya. Élveztem az egyetemi éveket, és nem a bulik miatt ( egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam ), hanem mert érdekelt, amit tanultam, voltak érdekes kurzusaink, szerettem minél jobban megismerni ezt a szakmát. 

Aztán jött a pofára esés...

Ahogy lediplomáztam - megjegyzem, nagyon jó eredménnyel - és elkezdtem gyógypedagógusként dolgozni, nem kellet sok idő hogy rájöjjek: a valóságban köze nincs semminek ahhoz, amit 4 éven keresztül belém plántáltak. Tantárgypedagógiai tudás, mint olyan, nem képezte az egyetemi oktatás részét, konkrétan nulla volt, és akkor még sokat is mondtam. És így állj neki tanítani az összes korcsoportot, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Na de ha még csak ez lett volna a legnagyobb baj! Kezdőként bedobtak a mélyvízbe, na de úszni, azt bezzeg senki nem tanított meg, se mentőmellényt, sőt, még a mentőövet se dobták utánam. Olyan munkakört bíztak rám, amit, mint utólag megtudtam, a nálam sokkal idősebb, sokkal tapasztaltabb kollégák sem vállaltak volna el. És én fuldokoltam, nap mint nap. Olyan kihívásokkal, kompetenciámon bőven túlmutató feladatokkal kellett volna megbirkóznom, amire egyáltalán nem voltam képes. Nem szeretnék részletekbe menő beszámolókat írni, bár tudnék, de nem teszem, mert a mai napig rettentő nagy feszültséggel tölt el ha felidézem magamban ezeket az eseményeket, másrészt a szenvedés részletezése nem visz közelebb a megoldáshoz. Tömören annyit, hogy amit én 4 évig napi szinten hallgattam, hogy a gyerek személyisége a legfontosabb, elsődleges feladatunk az elfogadás, személyiségfejlesztés, a gyerek igényeinek kiszolgálása stb. Hogy neked mindent meg kell tenni hogy a gyereket lenyűgözd, elkápráztasd, hogy úgy tanuljon, hogy észre se vegye, annyira jól érezze magát az óraid alatt, hogy észrevétlenül szívja magába a tudást. Hogy te a lehető legkomplexebb módon neveld, oktasd a gyereket, fejleszd a személyiségét, készségeit, képességeit, teremts fantasztikus közösséget, mindent elfogadó légkört. Légy szuper pedagógus, használj ezerféle módszert és eszközt, amit csak bírsz, készülj egy-egy órádra éjszakákba nyúlóan, szerkessz, nyomtass, vágj, laminálj, készíts saját játékot, interaktív táblás feladatokat, légy színes, kreatív, ötletes; egyszóval szolgáld ki és szórakoztasd a diákjaidat, nehogy már a végén feltűnjön nekik, hogy iskolában vannak és tanulniuk kéne.

Szóval engem erre "neveltek" egész egyetem alatt. És erre mi történt a valóságban? Nos, ezek a gyerekek, akikért - már bocsánat a kifejezésért - a belemet kidolgoztam, napi szinten elküldtek melegebb éghajlatra ( és akkor nagyon finoman fogalmaztam, valójában ez sokkal kevésbé szofisztikáltan hangzott el a szájukból ), egy utolsó senkinek néztek, a pofámba röhögtek, a tisztelet szót még csak hallani se hallották soha, nemhogy alkalmazták volna a tanárukkal szemben. Egyik némelyik naponta őrjöngő dührohamot kapott, felburogatta a padokat, székeket, nem tudott úgy elmenni a diáktársai mellet, hogy beléjük ne rúgjon, vagy üsse őket ököllel, vagy ami épp a kezébe akadt. Másikuk úgy egy átlagos napon 3× fenyegetőzött öngyilkossággal, akarta felvágni az ereit, vagy kiugrani az ablakon a második emeletről, ahol a termünk volt. Jobb napokon csak mocskos módon káromkodtak, veszekedtek, verekedtek, a kötelezettségeiket, miszerint tanulni járnak iskolába, semmibe vették, kérdés nélkül megléptek, miközben én vállaltam értük a felelősséget, a szabályokra nagy ívben tettek, nem ismertek se istent se embert. Ja, és hogy mindeközben mi volt azokkal a gyerekekkel akiknek tényleg egy gyógypedagógus segítségére, fejlesztésére lett volna szükségük? Nos, azokra semmi időm, energiám, kapacitásom, idegrendszerem nem maradt, mert állandó harckészültségben voltam amiatt, hogy mikor következik be egy visszafordíthatatlan tragédia, és minden erőmmel, de inkább erőmön felül próbáltam ezt megelőzni. Szélmalomharcot vívtam, nem láttam értelmét a munkámnak. Olyannyira összetett oktatásügyi, társadalmi problémákkal kerültem szembe, amiket egy emberként képtelenség kezelni. Idővel átkerültem egy másik intézménybe, ahol a kollégák nagyon befogadóak, segítőkészek voltak, gyakornoki időm alatt, és még utána is a mentoromra mindig számíthattam; ám az első megkönnyebbülés után be kellett látnom, az alapvető súlyos problémák itt is ugyanúgy jelen vannak. 

Menekülés a gyógypedagógiából

Mindez odáig fajult, hogy teljesen ráment a magánéletemre, az egészségemre, mind testileg mind lelkileg. Sorra diagnosztizálták nálam a különböző betegségeket, aztán jött a szorongás, depresszió, pánikrohamok.  Orvosokhoz, pszichológushoz, pszichiáterhez kezdtem járni, mert úgy éreztem, a munkámnak "köszönhetően" pokollá vált az életem. Persze utóbbi döntéseket sem volt könnyű meghozni, de erről meséltem már egy korábbi bejegyzésben. Magamat hibáztattam, biztos velem van a probléma, én vagyok a kezdő, a tapasztalatlan, a tehetetlen, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Aztán beláttam, hogy én csak egy "mezei" gyógypedagógus vagyok, se nem pszichológus, se nem pszichiáter, akinek a kompetenciakörébe tartoztak volna ezek a problémák. Továbbá láttam azt is, hogy a sokkal idősebb, tapasztaltabb kollégáimmal is ugyanezt művelik a gyerekek, úgyhogy akkor talán mégsem velem van a gond. A munkatársak jelentős része, amint beszélgettem velük kiderült, ha lenne más lehetőségük gondolkodás nélkül otthagynák a pályát, az idősebbek meg vágják a centit a nyugdíjig, és próbálnak napról napra, hétről hétre túlélni, várva az iskolai szüneteket, és a hőn áhított nyugdíjas éveket, amikor végre örökre megszabadulhatnak. Őket látva még inkább megfogalmazódott bennem, hogy ezen a pályán nekem semmi jövőképem nincs. Mégis benne ragadtam ebben a helyzetben, még a minősítést is megcsináltam ( 97%-os eredménnyel ) aminek több oka is volt. Egyrészt, nem akartam feladni, én az a típus vagyok, aki hogyha valamibe belekezd, akkor azt végig is csinálja. Másrészt nem akartam kidobni 4 évnyi tanulást és vele együtt a diplomámat, plusz a minősítésért megszenvedett munkámat a kukába, mert tudtam, ezzel a végzettséggel sehol máshol nem megyek semmire, csak az érettségimet fogják figyelembe venni, ami magával hozza a kevesebb fizetést is ( na, nem mintha a pedagógusi fizetésből meg lehetne teremteni az anyagi biztonságot ).

A döntés

Végül azonban feladtam a küzdelmet. Eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekelt az elvesztegettet idő, energia, amit a gyógypedagógiának szenteltem, se a pénz, amit diplomásként kerestem. Nem érdekelt semmi, már csak menekülni akartam. Mert egy munka se ér annyit, hogy az ember végképp tönkre menjen testileg, lelkileg, idegileg, magánéletileg; és végigszenvedje az egész életét. Hogy rettegve teljenek a napok, hogy gyomorgörccsel induljak el napi szinten dolgozni, és pánikrohamok közepette jöjjek onnét haza. Egy ismerős lévén kaptam az információt, miszerint a helyi kórházban adminisztrátort keresnek, próbáljam meg, hátha. És én végre megléptem, amit már korábban kellett volna. Felmondtam, pályaelhagyó lettem. Magam mögött hagytam mindent, és többé vissza se néztem. Nem is tervezek soha többé. Ebben a formában biztosan nem. Így aztán jelenleg adminisztrátorként dolgozom, a diplomám pedig az íróasztal fiókjának mélyén alussza valószínűleg örök álmát. De a magánéletemet visszakaptam, a lelkemen azóta is dolgozom, a kialakult betegségeimet pedig próbálom kordában tartani, megtalálni a megfelelő orvost és gyógymódot. A fizetésem - mivel csak az érettségim után kapom - kevesebb, az anyagi biztonságom kisebb, az egészségügy pedig szintén nem egy leányálom, és korántsem csak a jelenleg ( 2020. októbere ) fennálló helyzet miatt. De ha mérlegre teszem a dolgokat, ezerszer inkább az egészségügyi admin lét a gyógypedagógiával szemben.