Pszichológushoz csak a bolondok járnak? 

Nos igen, sajnos Magyarországon még mindig tartja magát ez a megkövült, fellazulni nem akaró berögződés. Aki pszichológushoz jár, az tuti nem 100-as, kettyós, dilis, gond van az emeleten, isten ments tőle stb. stb. Oda csak bolondok járnak, normális ember nem. Miért is gondolkodik így az átlag magyar? Mert fogalmuk sincs, hogy mit is jelent valójában terápiára járni, főleg nem próbálták ki soha. Mert ugye "segítséget kérni ciki, inkább meg oldom egyedül, vagy szenvedek benne tovább, tagadom a problémát, minden fasza, minek nekem segítség, csak nem gondolod, hogy majd elmegyek egy agyturkászhoz?! Na nehogy már egy vadidegen jobban tudja nálam! Nekem ne mondja meg senki, mit csináljak! "

Hány ilyen és ehhez hasonló véleménnyel, hozzáállással találkoztam már, valahányszor szóba került a környezetemben a téma. De miből gondolják, hogy egy "normális" ember nem szorulhat lelki segítségre, támogatásra élete egy-egy szakaszában? Kezdhetnénk ott is, hogy egyáltalán ki és mitől számít normálisnak? Ez annyira relatív! Na de ne vegyünk túl filozofikus irányt, maradjunk a realitások talaján. Ha a testünk betegszik meg, (jobb esetben) orvoshoz fordulunk. Ha a lelkünk lesz beteg, miért ne tehetnénk ugyanezt? Semmivel sem különbözik a kettő eset, mégis rendkívül eltérően ítéljük meg a két helyzetet. De ha kicsit jobban belegondolunk, bárki elakadhat élete során, érezheti úgy, hogy nem találja a kiutat, nem tud feldolgozni egy traumát, egy veszteséget, egy rossz döntést, vagy egyszerűen csak nem érzi jól magát a saját életében, és nem érti, hogy miért. Na, ekkor nagyon sokat tud segíteni, ha vesszük a bátorságot, félretesszük az egónkat, felülkerekedünk a félelmeinken és a kétségeinken, és felkeresünk egy pszichológust.

Utam a terápiáig

Ha eddig eljutottatok az olvasásban, valószínűleg kitaláltátok: igen, én bizony járok pszichológushoz. Nem hiába foglalok állást ennyire markánsan a kérdésben. Na nem volt ez mindig így. Hosszú és rögös út vezetett el engem is a pszichoterápia talán még rögösebb, de annál hihetetlenebb ösvényére. Régóta éreztem, hogy gond van. Hogy talán érdemes lenne megpróbálni. Ugyanakkor féltem is tőle. Próbáltam megküzdeni, amíg csak erőmből tellett. És persze, nem leszek álszent, engem is befolyásoltak a szeretteim, a hozzám közel állók véleménye, miszerint: minek mennél pszichológushoz, hiszen csak beszélget, azt meg velünk is tudsz. Próbáltak segíteni, meghallgattak, támogattak, tartották bennem a lelket, de végül sajnos a legnagyobb szeretetük és igyekezetük sem bizonyult elégnek. Amikor aztán elértem a lelki szakadékom alját, akkor aztán azt mondtam magamnak: vagy belevágsz vagy belepusztulsz; ennél rosszabb már nem jöhet, innen már csak felfelé vezethet az út. Féltem az ismeretlentől. Féltem kitárulkozni. Féltem, hová fog vezetni ez az egész. Féltem, hogy ha pszichológushoz megyek, azzal a lehető legvalóságosabbá válik, hogy tényleg nagy a baj. De mindez mégis semmi volt ahhoz képest a félelemhez képest, hogy örökre így maradok, és ebben az élhetetlen állapotban kell leélnem a hátralévő életem. Így hát remegő kézzel felemeltem a telefont, hogy időpontot kérjek, és elinduljak az ismeretlenbe. 

Pszichoterápia helye az életemben

Mindennek, amit leírtam, immáron két éve. Azóta rendszeresen járok terápiára, és azt kívánom, bárcsak előbb el kezdtem volna. Mindennek ellenére nem változtatnám meg a múltat, hiszen ha nem érem el annak idején a gödör legsötétebb, legfélelmetesebb alját, talán soha nem fordulok szakemberhez. Így viszont elindultam egy olyan önismereti, gyógyító utazáson, ami semmi máshoz nem fogható. Persze rendkívüli ereje van annak is, ha a családoddal, barátaiddal meg tudod beszélni a problémáidat, félelmeidet, frusztrációdat; ha érzed, hogy szeretnek, támogatnak, mindenben melletted állnak, és csak jót akarnak neked. De a pszichoterápia kulcsa számomra pont abban rejlik, hogy egy úgymond "független, külső" emberrel beszélhetek mindenről, ami csak nyomja a lelkem. Aki nincs irányomban érzelmileg elfogulva, aki az én szemszögemből, és az alapján látja a dolgokat, ahogy én elmesélem neki. Aki csak a beszámolóim alapján ismeri az életem szereplőit, területeit, történéseit. Aki kívülről, objektíven látja a dolgokat, így olyat is meglát, amit én belülről nem láthatok. És persze csöppet sem utolsósorban akinek ez a szakmája, a hivatása. Ez nem csak egyszerű beszélgetés, bár könnyen annak tűnhet. Nagyon sokat tanultam a terápiának köszönhetően magamról, a miértjeimről, és sokszor voltak "AHA" élményeim, mintha megvilágosodtam volna ott, ahol eddig csak sötét homály lakozott. Mindennek köszönhetően tudatosabb lettem, jobban odafigyelek a lelkem jelzéseire, jobban tudok kezelni, megélni helyzeteket, tudom, mi miért történik, miért váltja ki bennem azt a reakciót, amit. Sokat fejlődtem, és fejlődöm most is, igyekszem tanulni a hibáimból és nem újra elkövetni őket. A múltat nem megbánni, hanem levonni a konklúziót, és a megszerzett tapasztalattal és tudással menni tovább előre. 

Útravaló

Bárkinek, akinek csak a legkisebb fuvallat is azt súgja a lelkében, hogy talán szakemberhez kéne fordulni, legyen bármi is az oka, csak biztatni tudom, hogy ne féljen, induljon el, nincs veszteni valója. Önmagad megismerni sohasem elvesztegetett idő, energia és pénz, hiszen csak kamatoztatni tudod az életed során. Sokkal többet kaphatsz a terápia által, mint amire számítasz. Egy útravalót vihetsz tovább magaddal, amit ha szükséged van rá, csak ki bontod és ott lesz a kezedben.