Nos, ígéretemhez híven itt is vagyok a második bejegyzésemmel, melyben megkísérlem megindokolni a cím és egyben témaválasztásomat. Mint azt írtam, nem egy regény, vers, vagy novella blogot szeretnék elindítani, sokkal inkább szeretném megosztani a saját véleményemet az élet különböző aspektusairól, átadni a tapasztalataimat, megélt élményeimet, legyenek azok jók vagy rosszak.  Egyrészt, mert nekem is jól esik kiírni magamból, másrészt ha bárkiben gondolatot ébresztek, segítek vele, elgondolkodtatom vagy eszmecserére indítom ( igen, bátran jöhetnek a vélemények a komment-szekcióban ) már megérte pötyörészni a laptopomon.  

Na de térjünk a tárgya. Alapélményem, hogy folyton harcolok a lelkemmel. Szélsőséges, sokszor már-már ambivalens, olykor viharos természetű vagyok. Az élet számomra nem fekete vagy fehér, nagyon is színekkel és élettel teli, jobb napokon a szivárvány minden színében pompázik. Azonban mégis sokszor végletekben gondolkodom. Például ha csinálok valamit, akkor azt szívvel-lélekkel, teljesen erőbedobással teszem, vagy inkább neki sem kezdek. Ha belevágok valamibe, akkor azt végig is viszem, ha kell, összeszorított foggal és karcoló körömmel, néha már tovább is kitartva, mint kéne. Sokáig kerestem az arany - középutat, az egyensúlyt, a harmóniát, aztán rájöttem, hogy az én utam egészen másféle. Se nem arany, se nem közép, de igazán az enyém. Na persze eddig eljutni is, mint minden más, sok lelki munkával járt. Folyamatosan dolgozom magamon, fejlesztem az önismeretem, rengeteget gondolkozom, töprengek, merengek úgy igazán, egyedül, csendben, és most már egyre többet olvasok is a témában. Tizenéves korom óta imádom a pszichológiát. Az egyetemen véletlenül se hagytam volna ki egyetlen órát sem, szinte tanulnom se kellett, hiszen csak úgy szívtam magamba a tudást, mint egy szivacs, akit a tengerbe ejtettek. A lelki dolgok egyszóval mindig is nagyon érdekeltek, vonzottak, legyen szó akár a sajátomról, akár másokéról. Nagyon mély érzésű vagyok, bár ezt csak azoknak mutatom meg, akiket mélyen a szívembe és a lelkembe zártam. Egyébként meghagyom a 3 vagy akár több lépés távolságot is az emberekkel szemben, és láthatatlan, ámde masszív páncélt húzok magam köré. Félreértés ne essék, nagyon kedvesen elbeszélgetek akárkivel, és kapcsolatot teremteni se esik nehezemre, de jobbára csak felszínes témákról beszélgetünk, nem engedem, hogy igazán belém lássanak, nem szeretek nyitott könyv lenni mások előtt. Ugyanakkor rendkívül empatikus vagyok, szeretem magam beleképzelni mások helyébe és érezni, amit ők éreznek; szeretném megérteni őket, tudni, min mentek vagy mennek keresztül, mi járhat a fejükben.

Véleményem szerint nem csak én, de mindenki harcol a lelkével. Egyesek velem együtt tudatosan, mások észre sem veszik, megint mások csak nem akarják észrevenni. Annyira képtelenségnek tűnik, hogy az ember nem ismeri saját magát, hiszen akkor mégis kit ismerhetne? Magunkkal éljük le az egész életünket, senki sem áll olyan közel hozzánk, mint mi saját magunk, és mégse ismernénk ezt a testet, ezt a lelket?! Pedig így van. Borzasztóan sok, és rettenetesen nehéz munkával jár az önismeret; kiigazodás saját magunkon, megérteni, hogy mit miért és miért nem teszünk, mi formálja az énünket, mi van ránk hatással, mi befolyásolja a döntéseinket, mit hozunk magunkkal a múltból és mit viszünk majd a jelenünkből a jövőbe? Ezer és egy órán keresztül tudnám folytatni a sort, de nem teszem, hiszen ezért indítottam el ezt a blogot, hogy majd mindent, ami érdekel és foglalkoztat, ki fejtsem, és mással is osztozhassak benne. 

Egyszóval, a lelkem harca számomra egy életen át tartó folyamat. Hol erősebben, hol kíméletesebben folyik a küzdelem, de mégis ropognak a fegyverek, dörrennek az ágyúk, egyesek elesnek, míg mások túlélnek és fényes diadalalt aratnak. Mindezt ebben a lélekben, amit magammal hoztam erre az életre. Ezt a csatát nem lehet, és nem is érdemes megúszni, ez az élet, enélkül nincs is értelme. Számomra nincs. Így én harcolok, amíg csak dobban a szívem, hogy egy nap aztán, amikor kiegyenesedik az a bizonyos vonal, ne csak csatát, de háborút nyerjek.