Érettségi után ott a nagy kérdés: hogyan tovább? 

Világéletemben jó tanuló voltam. Sőt, mi több, szerettem is tanulni, főképp azokat a tárgyakat, amik érdekeltek ( humán beállítódás, matekból küzdelem a stabil 3-asért ). Volt olyan kedves osztálytársam, akitől megkaptam, hogy stréber vagyok, de nem érdekelt. Mindig is volt egy alapvető információéhségem, és van a mai napig is. Viszont fogalmam sem volt, hogy érettségi után mégis mihez kéne kezdenem magammal. Nem tudtam, mi szeretnék lenni, nem éreztem késztetést egy konkrét szakma iránt sem, és irigykedve néztem azokat, akik már gyerekkoruktól kezdve tudják, mivel szeretnének foglalkozni felnőttkorukban. Azonban azt hiszem, ők vannak kevesebben, és hozzám hasonlóan sok 18 éves érzi magát elveszettnek, ha pályaválasztásról van szó. Ami szerintem teljesen normális, hiszen hogyan is lehetne ennyire fiatalon dönteni az egész felnőtt életedről?

Irány az egyetem 

Egy dolgot azonban biztosan tudtam: tovább kell tanulni, egy érettségi semmire sem lesz elég, én ettől többet akarok, kell a diploma. Így aztán el is köteleztem magam 4 évre a felsőoktatás mellett. Hogy hosszas őrlődés után végül mire esett a választásom? Mivel emberekkel szerettem volna foglalkozni valamilyen segítő szakma keretében, úgy döntöttem: gyógypedagógus leszek. Bár a tanári pálya még csak meg sem fordult soha a fejemben, a gyógypedagógia egészen másnak tűnt. Hiszen itt azokkal a gyerekekkel kell foglalkozni, akik fogyatékossággal élnek, ebből kifolyólag segítségre, fejlesztésre, speciális nevelésre - oktatásra szorulnak. Úgy éreztem, minden készségem, képességem megvan hozzá: empátia, türelem, segítőkészség, tenni akarás, odafordulás, a "másokkal, társadalomból kirekesztettek"-kel való foglalkozás vágya. Élveztem az egyetemi éveket, és nem a bulik miatt ( egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltam ), hanem mert érdekelt, amit tanultam, voltak érdekes kurzusaink, szerettem minél jobban megismerni ezt a szakmát. 

Aztán jött a pofára esés...

Ahogy lediplomáztam - megjegyzem, nagyon jó eredménnyel - és elkezdtem gyógypedagógusként dolgozni, nem kellet sok idő hogy rájöjjek: a valóságban köze nincs semminek ahhoz, amit 4 éven keresztül belém plántáltak. Tantárgypedagógiai tudás, mint olyan, nem képezte az egyetemi oktatás részét, konkrétan nulla volt, és akkor még sokat is mondtam. És így állj neki tanítani az összes korcsoportot, a legkisebbektől a legnagyobbakig. Na de ha még csak ez lett volna a legnagyobb baj! Kezdőként bedobtak a mélyvízbe, na de úszni, azt bezzeg senki nem tanított meg, se mentőmellényt, sőt, még a mentőövet se dobták utánam. Olyan munkakört bíztak rám, amit, mint utólag megtudtam, a nálam sokkal idősebb, sokkal tapasztaltabb kollégák sem vállaltak volna el. És én fuldokoltam, nap mint nap. Olyan kihívásokkal, kompetenciámon bőven túlmutató feladatokkal kellett volna megbirkóznom, amire egyáltalán nem voltam képes. Nem szeretnék részletekbe menő beszámolókat írni, bár tudnék, de nem teszem, mert a mai napig rettentő nagy feszültséggel tölt el ha felidézem magamban ezeket az eseményeket, másrészt a szenvedés részletezése nem visz közelebb a megoldáshoz. Tömören annyit, hogy amit én 4 évig napi szinten hallgattam, hogy a gyerek személyisége a legfontosabb, elsődleges feladatunk az elfogadás, személyiségfejlesztés, a gyerek igényeinek kiszolgálása stb. Hogy neked mindent meg kell tenni hogy a gyereket lenyűgözd, elkápráztasd, hogy úgy tanuljon, hogy észre se vegye, annyira jól érezze magát az óraid alatt, hogy észrevétlenül szívja magába a tudást. Hogy te a lehető legkomplexebb módon neveld, oktasd a gyereket, fejleszd a személyiségét, készségeit, képességeit, teremts fantasztikus közösséget, mindent elfogadó légkört. Légy szuper pedagógus, használj ezerféle módszert és eszközt, amit csak bírsz, készülj egy-egy órádra éjszakákba nyúlóan, szerkessz, nyomtass, vágj, laminálj, készíts saját játékot, interaktív táblás feladatokat, légy színes, kreatív, ötletes; egyszóval szolgáld ki és szórakoztasd a diákjaidat, nehogy már a végén feltűnjön nekik, hogy iskolában vannak és tanulniuk kéne.

Szóval engem erre "neveltek" egész egyetem alatt. És erre mi történt a valóságban? Nos, ezek a gyerekek, akikért - már bocsánat a kifejezésért - a belemet kidolgoztam, napi szinten elküldtek melegebb éghajlatra ( és akkor nagyon finoman fogalmaztam, valójában ez sokkal kevésbé szofisztikáltan hangzott el a szájukból ), egy utolsó senkinek néztek, a pofámba röhögtek, a tisztelet szót még csak hallani se hallották soha, nemhogy alkalmazták volna a tanárukkal szemben. Egyik némelyik naponta őrjöngő dührohamot kapott, felburogatta a padokat, székeket, nem tudott úgy elmenni a diáktársai mellet, hogy beléjük ne rúgjon, vagy üsse őket ököllel, vagy ami épp a kezébe akadt. Másikuk úgy egy átlagos napon 3× fenyegetőzött öngyilkossággal, akarta felvágni az ereit, vagy kiugrani az ablakon a második emeletről, ahol a termünk volt. Jobb napokon csak mocskos módon káromkodtak, veszekedtek, verekedtek, a kötelezettségeiket, miszerint tanulni járnak iskolába, semmibe vették, kérdés nélkül megléptek, miközben én vállaltam értük a felelősséget, a szabályokra nagy ívben tettek, nem ismertek se istent se embert. Ja, és hogy mindeközben mi volt azokkal a gyerekekkel akiknek tényleg egy gyógypedagógus segítségére, fejlesztésére lett volna szükségük? Nos, azokra semmi időm, energiám, kapacitásom, idegrendszerem nem maradt, mert állandó harckészültségben voltam amiatt, hogy mikor következik be egy visszafordíthatatlan tragédia, és minden erőmmel, de inkább erőmön felül próbáltam ezt megelőzni. Szélmalomharcot vívtam, nem láttam értelmét a munkámnak. Olyannyira összetett oktatásügyi, társadalmi problémákkal kerültem szembe, amiket egy emberként képtelenség kezelni. Idővel átkerültem egy másik intézménybe, ahol a kollégák nagyon befogadóak, segítőkészek voltak, gyakornoki időm alatt, és még utána is a mentoromra mindig számíthattam; ám az első megkönnyebbülés után be kellett látnom, az alapvető súlyos problémák itt is ugyanúgy jelen vannak. 

Menekülés a gyógypedagógiából

Mindez odáig fajult, hogy teljesen ráment a magánéletemre, az egészségemre, mind testileg mind lelkileg. Sorra diagnosztizálták nálam a különböző betegségeket, aztán jött a szorongás, depresszió, pánikrohamok.  Orvosokhoz, pszichológushoz, pszichiáterhez kezdtem járni, mert úgy éreztem, a munkámnak "köszönhetően" pokollá vált az életem. Persze utóbbi döntéseket sem volt könnyű meghozni, de erről meséltem már egy korábbi bejegyzésben. Magamat hibáztattam, biztos velem van a probléma, én vagyok a kezdő, a tapasztalatlan, a tehetetlen, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Aztán beláttam, hogy én csak egy "mezei" gyógypedagógus vagyok, se nem pszichológus, se nem pszichiáter, akinek a kompetenciakörébe tartoztak volna ezek a problémák. Továbbá láttam azt is, hogy a sokkal idősebb, tapasztaltabb kollégáimmal is ugyanezt művelik a gyerekek, úgyhogy akkor talán mégsem velem van a gond. A munkatársak jelentős része, amint beszélgettem velük kiderült, ha lenne más lehetőségük gondolkodás nélkül otthagynák a pályát, az idősebbek meg vágják a centit a nyugdíjig, és próbálnak napról napra, hétről hétre túlélni, várva az iskolai szüneteket, és a hőn áhított nyugdíjas éveket, amikor végre örökre megszabadulhatnak. Őket látva még inkább megfogalmazódott bennem, hogy ezen a pályán nekem semmi jövőképem nincs. Mégis benne ragadtam ebben a helyzetben, még a minősítést is megcsináltam ( 97%-os eredménnyel ) aminek több oka is volt. Egyrészt, nem akartam feladni, én az a típus vagyok, aki hogyha valamibe belekezd, akkor azt végig is csinálja. Másrészt nem akartam kidobni 4 évnyi tanulást és vele együtt a diplomámat, plusz a minősítésért megszenvedett munkámat a kukába, mert tudtam, ezzel a végzettséggel sehol máshol nem megyek semmire, csak az érettségimet fogják figyelembe venni, ami magával hozza a kevesebb fizetést is ( na, nem mintha a pedagógusi fizetésből meg lehetne teremteni az anyagi biztonságot ).

A döntés

Végül azonban feladtam a küzdelmet. Eljutottam arra a pontra, hogy nem érdekelt az elvesztegettet idő, energia, amit a gyógypedagógiának szenteltem, se a pénz, amit diplomásként kerestem. Nem érdekelt semmi, már csak menekülni akartam. Mert egy munka se ér annyit, hogy az ember végképp tönkre menjen testileg, lelkileg, idegileg, magánéletileg; és végigszenvedje az egész életét. Hogy rettegve teljenek a napok, hogy gyomorgörccsel induljak el napi szinten dolgozni, és pánikrohamok közepette jöjjek onnét haza. Egy ismerős lévén kaptam az információt, miszerint a helyi kórházban adminisztrátort keresnek, próbáljam meg, hátha. És én végre megléptem, amit már korábban kellett volna. Felmondtam, pályaelhagyó lettem. Magam mögött hagytam mindent, és többé vissza se néztem. Nem is tervezek soha többé. Ebben a formában biztosan nem. Így aztán jelenleg adminisztrátorként dolgozom, a diplomám pedig az íróasztal fiókjának mélyén alussza valószínűleg örök álmát. De a magánéletemet visszakaptam, a lelkemen azóta is dolgozom, a kialakult betegségeimet pedig próbálom kordában tartani, megtalálni a megfelelő orvost és gyógymódot. A fizetésem - mivel csak az érettségim után kapom - kevesebb, az anyagi biztonságom kisebb, az egészségügy pedig szintén nem egy leányálom, és korántsem csak a jelenleg ( 2020. októbere ) fennálló helyzet miatt. De ha mérlegre teszem a dolgokat, ezerszer inkább az egészségügyi admin lét a gyógypedagógiával szemben. 

Tűrni kell?

Mióta csak először megjött, azóta fájdalmas a menstruációm. Persze sokáig azt hittem, ez teljesen normális. Hiszen ezt sugallja felénk, nők felé minden: a női lét meghatározó eleme a menstruáció, ami fájdalmas, de el kell viselni, nem szabad kimutatni, nyavalyogni, tenni kell a dolgod, mintha teljesen rendben lennél. Így én is ezt tettem, még csak el sem árultam sokszor, hogy azért vagyok rosszul, mert piros betűs napok vannak, úgy kezeltem, ahogy azt a társadalom elvárja: tabuként. Fájdalomcsillapító, görcsoldó, összekuporodás, melegítőpárna és tettem tovább a dolgom. A családom megértő volt, annál is inkább, mert édesanyámnak, de főleg a nagymamámnak is fájdalmas volt a menzesze fiatalkorában, azonban ez szintén csak azt erősítette bennem, hogy ez a női sors, tűrni kell.

Felismerések, cselekvések

 Aztán ahogy teltek-múltak az évek, egyre kegyetlenebb lett a fájdalom, és én egyre inkább azt éreztem, ez nem lehet normális, hogy ennek ennyire kell fájnia. A nőgyógyász, miután az ultrahang sem mutatott ki semmit, annyit mondott, szedjek fogamzásgátlót, az majd csökkenti a fájdalmat, és beállítja a rendszertelen ciklusom. Én viszont nem hagytam ennyiben a dolgot. Lázas kutatásba kezdtem, jöttek az újságok, internetes cikkek, fórumok, videók, bármi, amit csak találtam a témában. Amikor először elolvastam az endometriózis (amelyről én korábban sosem hallottam) tüneteit, egyből arra gondoltam, ezt rólam írták! Meg van a lakat kulcsa, biztos vagyok benne, hogy ebben a betegségben szenvedek én is! Folytattam a kutakodást, és bár tudom, hogy nem szabad az internet alapján öndiagnózist felállítani, mégis ez történt. Hiszen ha én nem megyek utána a dolognak és belenyugszom, hogy a menstruáció fájdalmas és ez van, nem lehet mit tenni, talán sosem tudom meg, mitől szenvedek. Persze mindenképp kerestem másik orvost, akinek elmondva a feltételezésemet, a tünetek alapján megerősítette a gyanúmat. Most már tisztában voltam vele, mi a baj, de ez önmagában nem oldja meg a problémát. Ekkorra már annyira szenvedtem a tünetektől, hogy sokszor felállni, kiegyenesedni sem bírtam a fájdalomtól, a gyógyszerek sem hatottak, úgy éreztem, mintha egy éles tőrt forgatnának bennem, és magzatpózban fetrengve ordítani tudtam volna. Így végül, bár rettenetesen féltem tőle, műtétre került a sor 2018 novemberében, egy nappal a 24. születésnapom után. Mivel ezt a betegséget csak a laporoszkópos műtét során tudják teljes bizonyossággal diagnosztizálni, és egyben megszabadítani a kínokat okozó sejtcsoportosulásoktól, alávetettem magam, hiszen szerettem volna tisztán látni és végre jobban lenni. A szövettan persze igazolta, amit én már sok éve tudtam. A műtét után rengeteget javult az állapotom, persze nem oldódott meg véglegesen, hiszen az a betegség nem gyógyítható csak kordában tartható. Az endo azóta is az életem része, az is marad most már örökre. A vele járó fájdalom is ott van a hasamban, hol kíméletesebben, hol erőszakosabban jelezve, hogy a betegségem hulláma bármikor újra átcsaphat a fejem fölött. Természetesen félek a kiújulástól. Félek attól, hogy az endo kezében lesz a gyeplő, és mindent megtesz majd azért, hogy akadályozzon a gyerekvállalásban, a döntéseimben, a jóllétemben, az életem teljes megéléseben. De én nem hagyom meg neki ezt az örömöt, hiszen ez az én testem, az én életem. Mindent elkövetek ellene, keresem a lehetőségeket, a megoldásokat, gyógymódokat, hogy bár jelentős része az életemnek, soha ne lehessen annak irányítója.

Ne hagyd magad! 

Minden nőtársamnak üzenem, hogy ne hagyják magukat, a fájdalmas menstruáció nem normális! Ne hagyják, hogy a társadalom ítélkezzen felettük, hogy elbagatellizálják a fájdalmukat, hogy ne vegyék őket komolyan. Addig menjenek, amíg meg nem találják a megfelelő orvost, a számukra optimális gyógymódot, és addig ne törődjenek bele, amíg élhető életük nem lesz az endometriózis ellenére is.

Pszichológushoz csak a bolondok járnak? 

Nos igen, sajnos Magyarországon még mindig tartja magát ez a megkövült, fellazulni nem akaró berögződés. Aki pszichológushoz jár, az tuti nem 100-as, kettyós, dilis, gond van az emeleten, isten ments tőle stb. stb. Oda csak bolondok járnak, normális ember nem. Miért is gondolkodik így az átlag magyar? Mert fogalmuk sincs, hogy mit is jelent valójában terápiára járni, főleg nem próbálták ki soha. Mert ugye "segítséget kérni ciki, inkább meg oldom egyedül, vagy szenvedek benne tovább, tagadom a problémát, minden fasza, minek nekem segítség, csak nem gondolod, hogy majd elmegyek egy agyturkászhoz?! Na nehogy már egy vadidegen jobban tudja nálam! Nekem ne mondja meg senki, mit csináljak! "

Hány ilyen és ehhez hasonló véleménnyel, hozzáállással találkoztam már, valahányszor szóba került a környezetemben a téma. De miből gondolják, hogy egy "normális" ember nem szorulhat lelki segítségre, támogatásra élete egy-egy szakaszában? Kezdhetnénk ott is, hogy egyáltalán ki és mitől számít normálisnak? Ez annyira relatív! Na de ne vegyünk túl filozofikus irányt, maradjunk a realitások talaján. Ha a testünk betegszik meg, (jobb esetben) orvoshoz fordulunk. Ha a lelkünk lesz beteg, miért ne tehetnénk ugyanezt? Semmivel sem különbözik a kettő eset, mégis rendkívül eltérően ítéljük meg a két helyzetet. De ha kicsit jobban belegondolunk, bárki elakadhat élete során, érezheti úgy, hogy nem találja a kiutat, nem tud feldolgozni egy traumát, egy veszteséget, egy rossz döntést, vagy egyszerűen csak nem érzi jól magát a saját életében, és nem érti, hogy miért. Na, ekkor nagyon sokat tud segíteni, ha vesszük a bátorságot, félretesszük az egónkat, felülkerekedünk a félelmeinken és a kétségeinken, és felkeresünk egy pszichológust.

Utam a terápiáig

Ha eddig eljutottatok az olvasásban, valószínűleg kitaláltátok: igen, én bizony járok pszichológushoz. Nem hiába foglalok állást ennyire markánsan a kérdésben. Na nem volt ez mindig így. Hosszú és rögös út vezetett el engem is a pszichoterápia talán még rögösebb, de annál hihetetlenebb ösvényére. Régóta éreztem, hogy gond van. Hogy talán érdemes lenne megpróbálni. Ugyanakkor féltem is tőle. Próbáltam megküzdeni, amíg csak erőmből tellett. És persze, nem leszek álszent, engem is befolyásoltak a szeretteim, a hozzám közel állók véleménye, miszerint: minek mennél pszichológushoz, hiszen csak beszélget, azt meg velünk is tudsz. Próbáltak segíteni, meghallgattak, támogattak, tartották bennem a lelket, de végül sajnos a legnagyobb szeretetük és igyekezetük sem bizonyult elégnek. Amikor aztán elértem a lelki szakadékom alját, akkor aztán azt mondtam magamnak: vagy belevágsz vagy belepusztulsz; ennél rosszabb már nem jöhet, innen már csak felfelé vezethet az út. Féltem az ismeretlentől. Féltem kitárulkozni. Féltem, hová fog vezetni ez az egész. Féltem, hogy ha pszichológushoz megyek, azzal a lehető legvalóságosabbá válik, hogy tényleg nagy a baj. De mindez mégis semmi volt ahhoz képest a félelemhez képest, hogy örökre így maradok, és ebben az élhetetlen állapotban kell leélnem a hátralévő életem. Így hát remegő kézzel felemeltem a telefont, hogy időpontot kérjek, és elinduljak az ismeretlenbe. 

Pszichoterápia helye az életemben

Mindennek, amit leírtam, immáron két éve. Azóta rendszeresen járok terápiára, és azt kívánom, bárcsak előbb el kezdtem volna. Mindennek ellenére nem változtatnám meg a múltat, hiszen ha nem érem el annak idején a gödör legsötétebb, legfélelmetesebb alját, talán soha nem fordulok szakemberhez. Így viszont elindultam egy olyan önismereti, gyógyító utazáson, ami semmi máshoz nem fogható. Persze rendkívüli ereje van annak is, ha a családoddal, barátaiddal meg tudod beszélni a problémáidat, félelmeidet, frusztrációdat; ha érzed, hogy szeretnek, támogatnak, mindenben melletted állnak, és csak jót akarnak neked. De a pszichoterápia kulcsa számomra pont abban rejlik, hogy egy úgymond "független, külső" emberrel beszélhetek mindenről, ami csak nyomja a lelkem. Aki nincs irányomban érzelmileg elfogulva, aki az én szemszögemből, és az alapján látja a dolgokat, ahogy én elmesélem neki. Aki csak a beszámolóim alapján ismeri az életem szereplőit, területeit, történéseit. Aki kívülről, objektíven látja a dolgokat, így olyat is meglát, amit én belülről nem láthatok. És persze csöppet sem utolsósorban akinek ez a szakmája, a hivatása. Ez nem csak egyszerű beszélgetés, bár könnyen annak tűnhet. Nagyon sokat tanultam a terápiának köszönhetően magamról, a miértjeimről, és sokszor voltak "AHA" élményeim, mintha megvilágosodtam volna ott, ahol eddig csak sötét homály lakozott. Mindennek köszönhetően tudatosabb lettem, jobban odafigyelek a lelkem jelzéseire, jobban tudok kezelni, megélni helyzeteket, tudom, mi miért történik, miért váltja ki bennem azt a reakciót, amit. Sokat fejlődtem, és fejlődöm most is, igyekszem tanulni a hibáimból és nem újra elkövetni őket. A múltat nem megbánni, hanem levonni a konklúziót, és a megszerzett tapasztalattal és tudással menni tovább előre. 

Útravaló

Bárkinek, akinek csak a legkisebb fuvallat is azt súgja a lelkében, hogy talán szakemberhez kéne fordulni, legyen bármi is az oka, csak biztatni tudom, hogy ne féljen, induljon el, nincs veszteni valója. Önmagad megismerni sohasem elvesztegetett idő, energia és pénz, hiszen csak kamatoztatni tudod az életed során. Sokkal többet kaphatsz a terápia által, mint amire számítasz. Egy útravalót vihetsz tovább magaddal, amit ha szükséged van rá, csak ki bontod és ott lesz a kezedben. 

Nos, ígéretemhez híven itt is vagyok a második bejegyzésemmel, melyben megkísérlem megindokolni a cím és egyben témaválasztásomat. Mint azt írtam, nem egy regény, vers, vagy novella blogot szeretnék elindítani, sokkal inkább szeretném megosztani a saját véleményemet az élet különböző aspektusairól, átadni a tapasztalataimat, megélt élményeimet, legyenek azok jók vagy rosszak.  Egyrészt, mert nekem is jól esik kiírni magamból, másrészt ha bárkiben gondolatot ébresztek, segítek vele, elgondolkodtatom vagy eszmecserére indítom ( igen, bátran jöhetnek a vélemények a komment-szekcióban ) már megérte pötyörészni a laptopomon.  

Na de térjünk a tárgya. Alapélményem, hogy folyton harcolok a lelkemmel. Szélsőséges, sokszor már-már ambivalens, olykor viharos természetű vagyok. Az élet számomra nem fekete vagy fehér, nagyon is színekkel és élettel teli, jobb napokon a szivárvány minden színében pompázik. Azonban mégis sokszor végletekben gondolkodom. Például ha csinálok valamit, akkor azt szívvel-lélekkel, teljesen erőbedobással teszem, vagy inkább neki sem kezdek. Ha belevágok valamibe, akkor azt végig is viszem, ha kell, összeszorított foggal és karcoló körömmel, néha már tovább is kitartva, mint kéne. Sokáig kerestem az arany - középutat, az egyensúlyt, a harmóniát, aztán rájöttem, hogy az én utam egészen másféle. Se nem arany, se nem közép, de igazán az enyém. Na persze eddig eljutni is, mint minden más, sok lelki munkával járt. Folyamatosan dolgozom magamon, fejlesztem az önismeretem, rengeteget gondolkozom, töprengek, merengek úgy igazán, egyedül, csendben, és most már egyre többet olvasok is a témában. Tizenéves korom óta imádom a pszichológiát. Az egyetemen véletlenül se hagytam volna ki egyetlen órát sem, szinte tanulnom se kellett, hiszen csak úgy szívtam magamba a tudást, mint egy szivacs, akit a tengerbe ejtettek. A lelki dolgok egyszóval mindig is nagyon érdekeltek, vonzottak, legyen szó akár a sajátomról, akár másokéról. Nagyon mély érzésű vagyok, bár ezt csak azoknak mutatom meg, akiket mélyen a szívembe és a lelkembe zártam. Egyébként meghagyom a 3 vagy akár több lépés távolságot is az emberekkel szemben, és láthatatlan, ámde masszív páncélt húzok magam köré. Félreértés ne essék, nagyon kedvesen elbeszélgetek akárkivel, és kapcsolatot teremteni se esik nehezemre, de jobbára csak felszínes témákról beszélgetünk, nem engedem, hogy igazán belém lássanak, nem szeretek nyitott könyv lenni mások előtt. Ugyanakkor rendkívül empatikus vagyok, szeretem magam beleképzelni mások helyébe és érezni, amit ők éreznek; szeretném megérteni őket, tudni, min mentek vagy mennek keresztül, mi járhat a fejükben.

Véleményem szerint nem csak én, de mindenki harcol a lelkével. Egyesek velem együtt tudatosan, mások észre sem veszik, megint mások csak nem akarják észrevenni. Annyira képtelenségnek tűnik, hogy az ember nem ismeri saját magát, hiszen akkor mégis kit ismerhetne? Magunkkal éljük le az egész életünket, senki sem áll olyan közel hozzánk, mint mi saját magunk, és mégse ismernénk ezt a testet, ezt a lelket?! Pedig így van. Borzasztóan sok, és rettenetesen nehéz munkával jár az önismeret; kiigazodás saját magunkon, megérteni, hogy mit miért és miért nem teszünk, mi formálja az énünket, mi van ránk hatással, mi befolyásolja a döntéseinket, mit hozunk magunkkal a múltból és mit viszünk majd a jelenünkből a jövőbe? Ezer és egy órán keresztül tudnám folytatni a sort, de nem teszem, hiszen ezért indítottam el ezt a blogot, hogy majd mindent, ami érdekel és foglalkoztat, ki fejtsem, és mással is osztozhassak benne. 

Egyszóval, a lelkem harca számomra egy életen át tartó folyamat. Hol erősebben, hol kíméletesebben folyik a küzdelem, de mégis ropognak a fegyverek, dörrennek az ágyúk, egyesek elesnek, míg mások túlélnek és fényes diadalalt aratnak. Mindezt ebben a lélekben, amit magammal hoztam erre az életre. Ezt a csatát nem lehet, és nem is érdemes megúszni, ez az élet, enélkül nincs is értelme. Számomra nincs. Így én harcolok, amíg csak dobban a szívem, hogy egy nap aztán, amikor kiegyenesedik az a bizonyos vonal, ne csak csatát, de háborút nyerjek. 

Mindig is szerettem írni, fogalmazni, csűrni - csavarni a szavakat, mondatokat. Szeretem, ahogy a gondolataim, érzéseim, tapasztalataim összerendezve ( hol jobban, hol kevésbé...) fizikai formát öltenek a papíron. Sokkal jobb érzés, mintha csak a fejemben léteznének. Megkönnyebbülés, levezetés, összegzés, felismerések, önkifejezés - ezt jelenti számomra az írás, és még talán sokkal többet is. Eddig csak magamnak írtam és ahogy a gimnáziumi magyartanáron fogalmazott, az íróasztalfióknak :D Hiszem senki sem olvasta az írásaimat, rejtett kis kincsek maradtak számomra, legfeljebb a legjobb barátnőmet szórakoztattam egy-egy irományom felolvasásával. 

Aztán ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy adni szeretnék valamit az írás által. Hiszen én is rengeteget kapok az olvasás által. Régebben főleg regényeket olvastam, verseket, novellákat. Igen, én voltam az, aki még a kötelező olvasmányokat is végigolvasta, és az esetek nagy részében még tetszettek is, ha nem is a szó klasszikus értelmében, de tudtam valamit magammal vinni belőlük. És persze szabadidőmben, saját akaratomból is rengeteget olvastam, és imádtam. Közben írogattam is, de mondhatni semmi komoly. Voltak próbálkozások versekre, kisebb regényekre, de aztán félbemaradtak. Azt vettem észre, hogy leginkább azt élvezem, ha naplót írhatok. Az olvasmányaimban is, a regényeket felváltották az olyan könyvek, amelyekben az író a saját életét, tapasztalatait, küzdelmeit, sikereit, kudarcait, tanulságait osztja meg olvasóival. Vannak emberek, akik nem írók, sosem tanulták a szakmát, nem ez a megélhetésük, mégis borzasztóan jól írnak, magával ragadnak, miközben olvasom őket, megérintenek bennem valamit a szavaik által. Nos, azt hiszem most először fogalmazom meg úgy igazán, hogy én is szeretnék ilyen ember lenni. Ha csak egy pár embernek adok valamit az írásaim által, legyen az pár kellemes perc, kikapcsolódás, elgondolkodtatás, véleményformálás vagy útravaló, már úgy fogom érzeni, megérte belevágni a blogba. 

Na és miért a címválasztás? Miért éppen lelkem harca? A következő bejegyzésben kiderül! ;)