Tűrni kell?

Mióta csak először megjött, azóta fájdalmas a menstruációm. Persze sokáig azt hittem, ez teljesen normális. Hiszen ezt sugallja felénk, nők felé minden: a női lét meghatározó eleme a menstruáció, ami fájdalmas, de el kell viselni, nem szabad kimutatni, nyavalyogni, tenni kell a dolgod, mintha teljesen rendben lennél. Így én is ezt tettem, még csak el sem árultam sokszor, hogy azért vagyok rosszul, mert piros betűs napok vannak, úgy kezeltem, ahogy azt a társadalom elvárja: tabuként. Fájdalomcsillapító, görcsoldó, összekuporodás, melegítőpárna és tettem tovább a dolgom. A családom megértő volt, annál is inkább, mert édesanyámnak, de főleg a nagymamámnak is fájdalmas volt a menzesze fiatalkorában, azonban ez szintén csak azt erősítette bennem, hogy ez a női sors, tűrni kell.

Felismerések, cselekvések

 Aztán ahogy teltek-múltak az évek, egyre kegyetlenebb lett a fájdalom, és én egyre inkább azt éreztem, ez nem lehet normális, hogy ennek ennyire kell fájnia. A nőgyógyász, miután az ultrahang sem mutatott ki semmit, annyit mondott, szedjek fogamzásgátlót, az majd csökkenti a fájdalmat, és beállítja a rendszertelen ciklusom. Én viszont nem hagytam ennyiben a dolgot. Lázas kutatásba kezdtem, jöttek az újságok, internetes cikkek, fórumok, videók, bármi, amit csak találtam a témában. Amikor először elolvastam az endometriózis (amelyről én korábban sosem hallottam) tüneteit, egyből arra gondoltam, ezt rólam írták! Meg van a lakat kulcsa, biztos vagyok benne, hogy ebben a betegségben szenvedek én is! Folytattam a kutakodást, és bár tudom, hogy nem szabad az internet alapján öndiagnózist felállítani, mégis ez történt. Hiszen ha én nem megyek utána a dolognak és belenyugszom, hogy a menstruáció fájdalmas és ez van, nem lehet mit tenni, talán sosem tudom meg, mitől szenvedek. Persze mindenképp kerestem másik orvost, akinek elmondva a feltételezésemet, a tünetek alapján megerősítette a gyanúmat. Most már tisztában voltam vele, mi a baj, de ez önmagában nem oldja meg a problémát. Ekkorra már annyira szenvedtem a tünetektől, hogy sokszor felállni, kiegyenesedni sem bírtam a fájdalomtól, a gyógyszerek sem hatottak, úgy éreztem, mintha egy éles tőrt forgatnának bennem, és magzatpózban fetrengve ordítani tudtam volna. Így végül, bár rettenetesen féltem tőle, műtétre került a sor 2018 novemberében, egy nappal a 24. születésnapom után. Mivel ezt a betegséget csak a laporoszkópos műtét során tudják teljes bizonyossággal diagnosztizálni, és egyben megszabadítani a kínokat okozó sejtcsoportosulásoktól, alávetettem magam, hiszen szerettem volna tisztán látni és végre jobban lenni. A szövettan persze igazolta, amit én már sok éve tudtam. A műtét után rengeteget javult az állapotom, persze nem oldódott meg véglegesen, hiszen az a betegség nem gyógyítható csak kordában tartható. Az endo azóta is az életem része, az is marad most már örökre. A vele járó fájdalom is ott van a hasamban, hol kíméletesebben, hol erőszakosabban jelezve, hogy a betegségem hulláma bármikor újra átcsaphat a fejem fölött. Természetesen félek a kiújulástól. Félek attól, hogy az endo kezében lesz a gyeplő, és mindent megtesz majd azért, hogy akadályozzon a gyerekvállalásban, a döntéseimben, a jóllétemben, az életem teljes megéléseben. De én nem hagyom meg neki ezt az örömöt, hiszen ez az én testem, az én életem. Mindent elkövetek ellene, keresem a lehetőségeket, a megoldásokat, gyógymódokat, hogy bár jelentős része az életemnek, soha ne lehessen annak irányítója.

Ne hagyd magad! 

Minden nőtársamnak üzenem, hogy ne hagyják magukat, a fájdalmas menstruáció nem normális! Ne hagyják, hogy a társadalom ítélkezzen felettük, hogy elbagatellizálják a fájdalmukat, hogy ne vegyék őket komolyan. Addig menjenek, amíg meg nem találják a megfelelő orvost, a számukra optimális gyógymódot, és addig ne törődjenek bele, amíg élhető életük nem lesz az endometriózis ellenére is.